Menekültek nyara, 2015, Kispest

"A globális migráció problematikája jelen van a világban, és éppen szembejött a sztrádán a mi városunkkal, kerületünkkel. Hogy mit láttunk ebből, hogyan reagáltunk rá, milyen gondolatokat, érzéseket és dilemmákat ébresztett bennünk, erről szerettünk volna egy lenyomatot."

Az alábbi írás mellé egy kis magyarázattal tartozunk. Annak ellenére, hogy a tavály nyári eseményekről szól, a tartalma az új esztendőbe is elkisér bennünket. A szöveg még októberben egy cikknek készült a Wekerle újság őszi számába, de a lap szerkesztőségében és a lapot kiadó Wekerlei Társaskör elnökségében, bár fontosnak tartották, hogy ilyen témájú cikk megjelenjen, többen egyoldalúnak érezték az írás tartalmát. Mások a párizsi terror után úgy gondolták, hogy a cikket ilyen körülmények között már nem lehet lehozni. Az egyoldalúság vádjával sem kívánunk vitába szállni itt, ezt eldöntheti az olvasó, és úgy érezzük, hogy Párizs után erről ugyanolyan fontos, talán még fontosabb beszélni, mint előtte. 

A globális migráció problematikája jelen van a világban, és éppen szembejött a sztrádán a mi városunkkal, kerületünkkel. Hogy mit láttunk ebből, hogyan reagáltunk rá, milyen gondolatokat, érzéseket és dilemmákat ébresztett bennünk, erről szerettünk volna egy lenyomatot. Az újságba szánt szövegen nem változtattunk, így együtt a cikk megjelenésének történetével talán ez is érdekes lehet, és lehetőséget adhat a közös gondolkodásra és a megértő vitára.

Lehet-e olyat írni, amit még nem írtak le az idei nyáron Magyarország és Európa által megélt eseményekről?

Bevalljuk, elsőre elég nagy falatnak éreztük. Ahogy egyik barátunk mondta, lehet, hogy nincs is helye a menekültkrízisnek a „mi kis lokálpatrióta lapunkban”. Hiszen tudjuk, mennyire megosztó téma, mennyire elmérgesedettek, polarizáltak az álláspontok ez ügyben. De úgy gondoljuk, hogy fontos, hogy nyoma maradjon a városunkat érintő ilyen nagyszabású eseménynek, kell beszélnünk róla, hogy mi történt 2015 nyarán nálunk. A “menekülési folyosótól” távol élőknek, vagy azok számára, akiket itt élve is elkerült az elmúlt félévszázad legnagyobb európai migrációjával való személyes találkozás, a folyamatos híráradat jelentette és jelenti a tájékozódást. A hírbőség azonban, véleményünk szerint, csak látszólagos, az információ valójában pillanatok alatt áldozatul esett a politikai cselekvések önigazolásának, és a közbeszédben sem maradt hely, hogy kiderüljön: az idegenkedés és a segíteni akarás nem kibékíthetetlen fogalmak, és a menekültkérdés sem egy kerítéssel, sem egy üdvözlő táblával nem válaszolható meg.

Azt gondoljuk, hogy komoly tétje van, hogy beszéljünk a történtekről, mert menekültek jönni fognak. Ha elsőszámú célországuk nem is a miénk lesz, szinte bizonyos, hogy hosszútávon számolnunk kell megjelenésükkel a magyar társadalomban is. Hogy miért? Mert a világ számos részén a tömeges elvándorlás lesz a válasz azokra a problémákra, amelyeket a túlnépesedés, a vízhiány, az éhezés, az elszegényedés vagy, mint jelen esetben a helyi és a globális politikai konfliktusok okoznak. És, mi tagadás, ezeknek a problémáknak a túlnyomó része összefüggésben van a nyugati világ túlfogyasztásával és relatív jólétével, amit a világ szegényebbik felének évszázadok óta tartó gazdasági gyarmatosítása tesz lehetővé. Ha bárkiben kétség merülne fel ezzel kapcsolatban, kijelenthetjük, Magyarország is haszonélvezője a bolygónkon létrejött óriási gazdasági egyenlőtlenségeknek.

Írásunk egyrészt a múltnak kíván tanúja lenni, de a jövőnek is felteszi a kérdést: hogyan tudunk közösségként, a világnak egy mindössze néhány négyzetkilométeres darabkáján emberi módon viselkedni a változó világban?

Kispest és benne Wekerle 2015 nyarán akarata ellenére az egész Európát érintő menekültválság egyik színtere lett. Az M5-ös egy hosszú „menekülési folyosó” egyik szakaszává vált, az embercsempészekkel és „taxisokkal” érkező menekültek számára az éjszakai Soroksár, Kispest és Wekerle Budapest és a nyugat kapuja lett. Lehetett látni őket a Hunyadi utca végén a felüljáró alatt, a Vas Gereben utcába befordulva mielőtt továbbindultak egy másik „taxis” segítségével, vagy az Ecseri Piac mellet néha tömegesen, ahogy innen keresték a továbbvezető utat Németország felé. Így több száz szír család, iraki fiatalember és afgán tinédzser ismerkedett Kispesttel és Wekerlével, ahogy a város felé indulva az M5-ös zajvédő fala mögött találták magukat, és betévedtek az utcáinkba. Fáradtan, fázósan, piszkosan, éhesen, kétségbe esve. Mi is történt velük, itt Wekerlén, Kispesten?

Sok itt élő ember segített nekik, ahogy tudott. Több nagyobb adománygyűjtő akció is volt a sok egyéni felajánlás mellett, így például a Kós iskola diákjai, tanárai is gyűjtöttek. A pályaudvarokon dolgozó nagy segélyszervezeteket is számos wekerlei önkéntes erősítette. Mások kifejezetten a Kispest és Wekerle határán felbukkanó menekültcsoportokat próbálták naprakész információval ellátni, kiszabadítani az embercsempészek karmai közül és a nagy tranzitvárókba vinni BKV-val vagy autóval. Szállást szerezni az igazán kicsi gyerekkel utazóknak. Telefonkártyát szerezni, mert a telefon, az internet a modernkori népvándorlás legfontosabb eszközei lettek. Olyanok is akadtak, akik háromgenerációs családokat fogadtak be több napra. 

Voltak sokan, akik inkább nem vették észre, hogy itt vannak, mert érthetetlen és megmagyarázhatatlan volt a hirtelen felbukkanásuk. Mások gyanakodva figyelték a nem menekülthöz illő “túl jó” ruházatukat, telefonjukat. És sokan kiábrándultak a szeméttől, a segélyként kapott, majd eldobált holmiktól, és fenyegetésként élték meg, hogy annyi idegen érkezik.

Két olyan embert kértünk, hogy beszéljenek a tapasztalataikról, akikről tudtuk, hogy valamilyen módon részt vállaltak az országon keresztül haladó közel-keletiek humanitárius segítésében és valamiért érdekesnek tartjuk a történetüket. A harmadik beszélgetőtársunk pedig Szíriából érkezett, csak több mint húsz évvel ezelőtt, ma családjával a kerületben él. Ő nemcsak önkéntesként, de egészen közvetlenül is keserű tapasztalatokat szerzett a szíriai háborúról. Bevalljuk, maguk a szerzők is érintettek voltak önkéntes segítőként. Ebben a tekintetben az írásunk sem lehet semleges, ahogy a figyelmes olvasónak már talán ki is derült, például abból, hogy szándékosan – és szerintünk helyesen - a “menekült” szót használjuk az “illegális bevándorló” helyett.

Natália, pszichológus, szociális munkás

Munkából hazafelé jövet a Nagykőrösi úton észrevettem, hogy egy csoportnyi ember elég rossz állapotban poroszkál a Wekerlét határoló zajvédő fal mentén. Megálltam, mert szíven ütött a jelenet, látszott, hogy nagyon fáradtak. Egy család volt, mint kiderült az apa gyógyszerész volt Damaszkuszban, az idős nagypapával, egy tizenéves és egy karon ülő gyerekkel voltak. Taxit kerestek, Németországba akartak menni. Rengeteg pénzt fizettek egy taxisnak, aki Röszkéről hozta őket Kispestre. Megálltam megkérdezni, hogy tudok-e segíteni, meglepően tiszta angolsággal válaszoltak, hogy pelenkát kellene szerezniük, muszáj megvenni a pelenkát a csecsemőnek. Felajánlottam, hogy elviszem őket. Amikor beszálltak az autóba, folyamatosan szabadkoztak, mert nagyon zavarta őket, hogy annyira sárosak, ápolatlanok voltak. Az egyik tranzitállomás raktárába vittem őket, hogy át tudjanak öltözni (ott az egyik barátnőm önkénteskedett).

Ez előtt hetekig nem voltam Budapesten, de ettől a naptól kezdve jobban figyeltem a menekültekre. Kezdtem kijárni az Auchan parkolójába, mert ott volt egy „elosztópont”, ahova fizetett fuvarral folyamatosan érkeztek menekültek a határról, és akinek még maradt pénze, azt egy újabb autóval egy másik nyerészkedő taxis vitte tovább. Nagyon sok konfliktus volt a taxisokkal, akik úgy gondolták, hogy azzal, hogy én, mi ingyen segítünk, az ő bevételüket vesszük el. Volt aki 200 eurót kért, hogy pár embert bevigyen a Keletibe! 60 ezer forint egy húszperces munkáért!

Többször kijártam a Köki állomásra is, majd miután lezárták Röszkét, és megszűntek a budapesti tranzitállomások, elkezdtem szervezni adománygyűjtést és szállítást is délre, illetve Horvátországba. Számomra is meglepő volt, hogy milyen sokan bíztak bennem, küldték a címeket és élelmiszert, de minden ismeretség nélkül adományt is utaltak a számlámra, amiből szintén élelmiszert vettem. Azt később már a horvát határra, Zákányra vittem. Amíg még Pestre is érkeztek menekültek, az iskolai levelező listára is írtam, amire több szülő jelentkezett segítséget vagy adományt ajánlva. Azt tapasztaltam, hogy sokkal könnyebben segítenek az emberek adománnyal vagy munkával, amikor egy ismerős példája van előttük. Egyszerűen jó tudni, hogy a te adományod egy ismerős kezén keresztül közvetlenül érkezik ahhoz, akinek szüksége van rá. A közvetlen kapcsolatok jelentették a kulcsot. Persze én is próbáltam ennek eleget tenni: visszaigazoltam mindenkinek, hogy mit is történt az ő pénzével, adományával.

Most igazán éreztem, hogy mit jelent önkéntesnek lenni, szerintem ezzel sok más ember is most szembesült. Láttuk, hogy nem történik semmi magától, és beleléptünk az űrbe. És működött. Ezzel a élménnyel, tudással akár többre is mehetnénk, ha nem hagynánk kihűlni ezt a lendületet és átcsatornáznánk más rászorulók felé. Úgy érzem, hogy fontos volt nekünk, magyaroknak, megélni együtt, mit is jelent a klasszikus “civil önkénteskedés”. Ennek nálunk nem volt igazán hagyománya - lasszóval kellett fogni a segítőket a civil programoknak.

Én nehezen tudom átérezni a más kultúráktól való félelmet, talán azért, mert magam is többnyelvű és -kultúrájú családba születtem. De persze én is feltettem magamnak a kérdést, hogy miben lenne más az életünk, ha ide költözne a kerületbe pár tucat szír család. Lesz néhány gyerek a suliban, akik nem beszélnek magyarul? Látunk majd más kultúrájú családokat az utcákon, akiknek idegen lesz minden, és kihívást jelentenek a hétköznapi feladatok? Igen, biztos, de ebben is segíthetünk. Sőt, mi is kaphatunk, nyerhetünk általuk új tudást, élményt, tapasztalatot. Én nem láttam, hogy mitől kellene tartani.

Zsófi, pedagógus

Költözködéskor feleslegessé vált ágyneműt vittem a Keletihez. Hallottam valakitől, hogy erre szükség lehet. Ez augusztusban volt. Előtte is hallottam a híreket, nagyjából az volt a véleményem, hogy olyan kisfokú a Magyarországra irányuló migráció, hogy érthetetlen az ettől való félelem. De mélyen nem gondolkodtam el a dologról. Aztán szeptember elején a Köki pályaudvaron az egyik peronon bennragadt néhány száz menekült, akiket a rendőrség nem engedett ki az állomásról, ők pedig nem akartak a Bicskére tartó különvonatra felszállni. Egy ismerős telefonált, hogy kellene ember, aki ételt és ruhát szerez, de a legfontosabb, hogy segít a menekültek tájékoztatásában, segít elkerülni, hogy káosz alakuljon ki. Odamentem. Elég erős indulatok voltak a peronon. Senki hivatalos személy nem informálta a tömeget, kizárólag önkéntesek foglalkoztak ezzel. Én egy segítő típusú ember vagyok, ha segíteni kell, segítek. És itt nagyon erős volt a hívás, mert családokat, sok gyereket láttam, nagymamákat. És elképzeltem magunkat, az én családomat, hogy hogy néznénk ki egy idegen ország állomásán. De mégis furán éreztem magam, mert azt éreztem ott, hogy a “semleges” segítés is egyfajta állásfoglalás, hiszen ezzel valahogy támogatom azt, hogy a menekültek elkerüljék a tábort és a regisztrációt, vagyis a dolgok törvény szerinti menetét. Ráadásul a családban sem volt egyértelmű álláspont menekültkérdésben, az európai vagy nemzeti értékek és kohézió felbomlásától való félelem nálunk is jelen volt a beszélgetésekben. Hát ekkor kezdtem intenzíven tájékozódni, utánaolvasni, beszélgetni másokkal. Ma sincs határozott álláspontom. De az alapvető humanitárius segítség, az nem kérdés, az nem mérlegelés tárgya. Szerveztünk adománygyűjtést és máskor is segítettem a Köki körül összeverődő és tanácstalan embereket a városba, a tranzithelyekre kalauzolni. Jó páran foglalkoztak ezzel szeptemberben.

Taha, orvos

Én menekültnek születtem, palesztinként Damaszkuszban, ahová a szüleim menekültek 1948-ban, az

arab-izraeli háború idején. Furcsa kimondani is, hogy életemben először 36 évesen lettem egy ország állampolgára, Magyarországé. A 90-es években a szír állam által kiállított menekült dokumentummal lettem egyetemista Magyarországon, mert útlevelem nem volt, nem is lehetett. Én nagyon át tudom érezni, milyen otthontalannak lenni, és milyen érzés, amikor valahol befogadnak. Büszke vagyok rá, hogy magyar állampolgár vagyok, és próbálom ezt meghálálni, mert lehetőséget kaptam, hogy tanuljak, hogy családot alapítsak és letelepedjek. Ahogy hálás vagyok Szíriának is, mert normális, jó életünk volt ott. Most leírhatatlan a bizonytalanság, és a brutalitás. Testvéreim élnek Damaszkuszban, egyik fivéremet tavaly az utcán lelőtték, azt sem tudni ki és miért.

Szeptember elején egy konferenciáról jöttem haza Angliából, már tudtam a hírekből, hogy mire számíthatok. Kimentem a Keletibe, utána haza se mentem aludni, szabadságot vettem ki, beszereztem kötszereket, gyógyszert, vettem egy sátrat és felállítottam az állomás előtti téren. Azt nem értettem, hogy az hogy lehet, hogy a tévében folyton csak fiatal férfiakat mutatnak, miközben én éjjel-nappal idős emberek és asszonyok elsebesedett lábát látom el, gyerekeknek írok fel gyógyszert. Nyáron a plakátokat sem értettem, én nem ezt a Magyarországot ismertem meg. Csalódott voltam ettől. Attól, hogy sokan gondolkodás nélkül elfogadták ezeket a nagyon leegyszerűsített, általánosító üzeneteket, hogy miért jönnek ide ezek az emberek. Biztos volt olyan is, aki a jobb megélhetés miatt kelt útra. De ez nem ok arra, hogy mindenkit így kezeljünk, nem? Találkoztam egy családdal, meglepődtem rajtuk, mert hetükből csak egy felnőtt férfi volt, a többiek nők és gyerekek. Kérdeztem, hogy mertek elindulni így. Szíriának abból a részéből jöttek, amit az Iszlám Állam ellenőriz. A férfi a három tizenéves lányra mutatott és azt mondta: miattuk, nem akarjuk, hogy egy fegyveres fanatikus elvigye őket feleségnek. A férfi testvérét a család szeme előtt végezték ki, mert a fiát nem engedte az ISIS-be. A fiút is lelőtték.

Azt vártam volna, hogy befogadóbban viselkedik az ország, biztos vagyok benne, hogy az az egyik oka, hogy mindenki tovább akart menni Németország felé, hogy senki nem mondta nekik: itt is lehet maradni, itt is élhettek, ha otthon nem engednek. Hiába deklarálunk biztonságosnak egy országot, ha az hallani sem akar egyetlen menekült befogadásáról sem. Egy cukorbeteg idős férfi súlyos sebeit kezeltem, aki minden ellátás nélkül jött Törökországtól idáig. Persze, hogy olyan országba akart jutni, ahol akarnak neki segíteni. Melyikünk tenne másképp?

De a magyar civilekben nagyon pozitívan csalódtam, bevallom ezt nem hittem volna, azt a sok önzetlen segítséget. Csak ez a hozzáállás az, ami a megoldás lehet majd akkor, ha úgy adódik, hogy Magyarország is befogad menekülteket. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, nem mondhatjuk azt ötven év múlva, hogy, igen ez és ez történt, de sajnos mi elfelejtettünk akkor emberként viselkedni. Késő lesz.

Tracey Wheatley, Kertész Krisztián

Képek: Pere Krisztina és Kis Yasmina